2012. október 23.

Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato


 - Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Magas, középkorú férfi állt előttem. Szeméből magabiztosság és melegség sugárzott. Régi ismerősként üdvözöltem.

- Természetesen - mosolyogtam, s engedtem, hogy a táncparkettre vezessen.

Amint elhelyezkedtünk, megszólalt a zene, s partnerem lágy irányításával táncolni kezdtem.

- Ez alkalommal végig táncoljuk? - kérdezte színtelen hangon.

- Ne aggódj! - nevettem vidáman. - Most biztosra mentem.

Nem válaszolt. Némán vezetett tovább, miközben kifejezéstelen arcát fürkésztem.

Mindig meglepett, hogy mennyi alakot tud felvenni. Legelőször egy korombeli fiatal fiú képében jelent meg. Aztán egy öregúr kért fel táncolni, majd egy huszonéves férfi.

Eddig egyszer sem sikerült befejeznünk a táncunk. Valaki mindig "megmentett".

Még akkor is, ha nem akartam...

Márpedig én egyszer sem kívántam, hogy megmentsenek. Be akartam fejezni ezt az egész komédiát. Valahányszor felébredtem, szitkot és átkozódást kaptam.

"Csak bajt okozol az embernek!"

Ha ez igaz, miért hoznak folyton vissza?

Csüggedten horgasztottam le a fejem. Nem akartam megint visszamenni. Nem akartam látni az undorodó pillantásaikat, nem akartam hallani a megvető szavaikat.

Itt és most voltam a legboldogabb. Odaát pedig még boldogabb leszek.

- Miért vagy olyan biztos benne? - törte meg a csendet partnerem. Teljesen összezavart a kérdésével, nem értettem, miről beszél. - Miért vagy biztos benne, hogy ezután jobb lesz? - ismételte meg a kérdést értetlenségemet látva.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Nem akartam felfogni a szavai mögött rejlő igazságot.

Egész testemben megremegtem, szédülés fogott el, úgy éreztem, azonnal elájulok. Forgott velem a világ.

A terem hirtelen sötét lett és hideg. Az addig barátságos, lágyan csengő dallam pokoli rekviemmé vált. Mindent megértettem. Két élű fegyverrel játszottam. Mint egy ostoba gyermek, aki nem fogja fel, hogy a kés éles, hiába mondják el neki százszor is.

Magabiztosságom és vidámságom semmivé foszlott.

Ostobaságot követtem el.

Megint...

Könnyes szemmel  néztem partneremre, akiről most először hullott le tökéletes álcája. Első alkalommal láttam meg igazi arcát: félelmetes, torz vonásait, vizenyős, rideg szemeit, rothadó húsát. Az eleven és mozgó borzalmat.

Patakokban folytak könnyeim. Olyan élesen láttam gyávaságom, mint addig még soha. Menekültem, ahelyett, hogy harcoltam és küzdöttem volna. Feladtam minden próbálkozás nélkül...

 ... és már túl késő volt ahhoz, hogy ezen változtassak.

Elkövettem életem legnagyobb hibáját.

Esdeklő szemekkel néztem a rémséges alakra, de az lassan, szigorúan megrázta a fejét.

Minden reményem elszállt... a saját ostobaságom miatt. Ez alkalommal "biztosra" mentem. Esélyt sem adtam magamnak... Egy szemernyi esélyt sem...

Mellkasom megrázkódott, torkomból keserves zokogás tört fel.

- Bocsássatok meg - suttogtam megtörve, s vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.




A sorozat részei:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése